„Jó volt nekünk itt lenni”

Nyári Pasztorálpszichológiai Szakmai Napok, 2026. augusztus 6–8.

Három napot töltöttünk együtt a Nyári Pasztorálpszichológiai Szakmai Napokon, a Terézvárosi Adventista Közösség vendégeiként. A helyszín nem csupán keretet adott a programnak: a szakmai munka, a személyes találkozások, a közös étkezések, a kötetlen beszélgetések és a spirituális dimenzió természetesen kapcsolódhattak egymáshoz.

Úrszínváltozástól a segítői félelmekig

Az első nap Úrszínváltozás ünnepére esett, ezért a táborhegyi történetből indultunk ki. Jézus megdicsőülésének három tanítvány a tanúja, közvetlenül a szenvedés és a kereszt felé vezető út előtt. A bibliai hagyományban a kivonulás, a puszta, a sivatag és a hegy visszatérően az Istennel és önmagunkkal való találkozás, az identitás tisztázásának és a hivatás felismerésének színtere. A tanítványok azonban nem maradhatnak a hegyen: a „jó nekünk itt lenni” tapasztalata után vissza kell térniük oda, ahol életük és szolgálatuk folytatódik.

Rendszerszemléletű olvasatban a történetben a leválás ambivalenciája is felismerhető. Az együtt maradás vágya mellett megjelenik az elengedés szükségessége. Jézus útjukra bocsátja tanítványait: a kapcsolat nem megszűnik, hanem átalakul, miközben a következő generációnak saját útját kell járnia.

Innen jutottunk el az első nap központi témájához, a lelkigondozó félelmeihez.

A félelem mint a segítő személyének tapasztalata

Kiindulópontunk az volt, hogy a lelkigondozó személye nem osztható egymástól független szerepekre. Ha egy lelkigondozói helyzetben félek, nem csupán valamely szakmai szerepem fél: én félek.

A félelem alapvető emberi érzelem. A hibázástól, kudarctól, veszteségtől vagy végességtől való félelem a segítői helyzetben sem szűnik meg. Felismerése és verbalizálása ezért nem feltétlenül a szakmai gyengeség jele. A hit sem szükségképpen megszünteti a félelmet, hanem teret adhat annak vállalására Isten jelenlétében.

A résztvevők saját lelkigondozói félelmeik közül néhányat szituációs játékokban jelenítettek meg. Különösen szemléletes volt az a megoldás, amelyben a szereplők mögött megszólaltak a „belső hangok”: azok a ki nem mondott gondolatok, amelyek mégis befolyásolják a segítő figyelmét, kérdéseit és a beszélgetésvezetést.

Gyakran jelent meg az „elrontok valamit”, „nem tudok segíteni”, „nem jutunk tovább” félelme. Ennél is nehezebb kérdéssé vált: mi történik akkor, ha egyszerűen nincs érzékelhető hatásom? Talán könnyebb attól tartani, hogy valamit elrontunk, mert ebben még jelen van saját cselekvőképességünk tudata – vagy fantáziája –, mint elfogadni, hogy egy lelkigondozói folyamat eredménye nem kizárólag rajtunk múlik.

Teljesítményelvárások, transzgenerációs minták és szakmai önismeret

A segítői félelmek mögött gyakran a teljesítményhez, sikerhez és eredményességhez kötődő elvárások húzódnak meg. Családi kapcsolatainkból és szakmai szocializációnkból is hozzuk, mit tekintünk hibának, kudarcnak vagy megfelelő teljesítménynek, sőt azt is, hogy szerintünk „szabad-e” félnünk.

A triókban végzett munka során ezért a családi és transzgenerációs félelmekre, teljesítményelvárásokra és sikerértelmezésekre is rátekintettünk.

Ehhez kapcsolódott a „professzionális nimbusz” problémája: az az implicit elvárás, mintha a képzett segítőnek rendkívüli teljesítményt kellene nyújtania, és szakmai szerepében már nem volna szabad egyszerűen embernek lennie. A szakmai kompetenciának azonban része saját bizonytalanságunk, félelmünk és tudásunk határainak felismerése is. A gondviselésbe vetett bizalom sem válhat olyan magyarázattá, amely elfedi a szakmai kompetencia hiányát.

Az első napot közös ebéd is kísérte egy közeli vendéglőben.

Esetmunka és közös reflexió

A második nap hosszabb személyes nyitókörrel kezdődött. Az előző napi témák addigra tovább érlelődtek a résztvevőkben, és lehetőség nyílt arra, hogy mindenki saját aktuális élethelyzetéhez kapcsolja a tapasztaltakat.

Az ilyen reflexiós körökben nem egyszerű ismeretátadás történik. A résztvevők saját tapasztalataikat értelmezik, miközben mások nézőpontjai saját gondolkodásukat is továbbmozdíthatják.

Ezután triókban gyűjtötték össze azokat a témákat és eseteket, amelyekkel a leginkább szerettek volna dolgozni. A legtöbb szavazatot kapott eset feldolgozásában szcenikus és dramatikus elemeket, valamint szobortechnikát alkalmaztunk. Az esetgazda számára új értelmezési lehetőségek nyíltak, vezetőként pedig azt tapasztaltuk, hogy a külső megfigyelők bevonására a jövőben még tudatosabban érdemes figyelni. Ugyanakkor a képzett résztvevők maguk is kereshetik az aktív bekapcsolódás lehetőségeit.

Több, már az előző napról velünk maradt kérdéshez is szerettünk volna exkurzusszerűen visszatérni, maga az eset azonban annyira intenzív munkát indított el, hogy erre végül nem maradt idő. Az időkeretek kezelése így vezetői tanulsággá is vált.

A rövidebbre tervezett szakmai napot este közös vacsora és további két-két és fél óra kötetlen beszélgetés követte.

Imádság és Szentírás a lelkigondozói kapcsolatban

A harmadik nap középpontjában az imádság és a Szentírás lelkigondozói szerepe állt. Már a témafelvetés is reflexiót indított: volt, aki szerint az imádságról nem beszélni kell, hanem imádkozni. A nap célja ezért nem az imádság „megtanítása” volt, hanem annak vizsgálata, hogyan lehet jelen a lelkigondozásban.

Az imádság elválaszthatatlan az istenkapcsolattól, a pasztorálpszichológiai lelkigondozás pedig az ember életkérdéseit a hit dimenziójában is értelmezi. A lelkigondozói beszélgetés és az imádság azonban megkülönböztetendők, bár szét nem választhatók.

Amikor az ima és az áldás „történik”

Fontos felismeréssé vált, hogy az imádság, az áldás vagy az evangélium olykor nem tudatos lelkigondozói intervencióként jelenik meg, hanem egyszerűen történik.

A lelkigondozás prófétai funkciójához tartozhat annak felismerése és megnevezése, ami a beszélgetésben transzcendens perspektívából válik láthatóvá. Egy váratlan összefüggés továbbvezethet, megerősíthet vagy reményt adhat – és egyszer csak azt tapasztaljuk: itt most áldás történt.

Ennek kapcsán az ároni áldás szimbolikájával is foglalkoztunk. Az áldásban a gyarapodás, az oltalom, Isten jóakarata és a sálóm, a sikerült élet reménysége jelenik meg. A lelkész vagy lelkigondozó az áldást nem „előállítja”, hanem közvetíti.

Az áldás és a rítusok pszichológiai jelentőségét családi összefüggésben is érintettük. A szülői áldás nem feltétlenül vallási rítus: jelentheti annak kifejezését is, hogy „elengedlek, igenlem a saját utadat, és jót kívánok rá”. Ez visszakapcsolt az első nap leválásról és útra bocsátásról szóló gondolataihoz. A rítusok az átmenetekben segíthetnek megjeleníteni, hogy valami lezárul, valami új kezdődik, miközben a kapcsolat új formában folytatódik.

Amikor „evangélium történik”

A Szentírás sem feltétlenül úgy jelenik meg a lelkigondozásban, hogy a segítő egy megfelelőnek gondolt igeverset idéz. Előfordulhat, hogy a segítséget kérő élettörténete és valamely bibliai történet között olyan kapcsolat válik felismerhetővé, amely új értelmezési perspektívát nyit. A lelkigondozás prófétai funkciójához ennek észrevétele és megnevezése is hozzátartozhat.

Ugyanakkor foglalkoztunk a bibliai idézetek alkalmazásának veszélyeivel is. Kiragadott igeversekkel egymással ellentétes álláspontoknak egyaránt véglegesnek tűnő isteni tekintély kölcsönözhető. A bibliai szövegek lelkigondozói használata ezért különös hermeneutikai és etikai körültekintést igényel.

Csend, szemlélődés és az imádság tapasztalata

Szó esett a beszéd nélküli imáról, a csöndről és a szemlélődésről is. Mit jelent valóban jelen lenni Annak számára, aki maga a „Vagyok”? Ehhez újra és újra ki kell lépnünk a múlt és a jövő felé sodródó gondolataink áramlásából, és jelenvalóvá válni az Örökkévaló számára.

Egy gyakorlatban azt próbáltuk megfogalmazni, hogyan mondanánk el hétköznapi nyelven, mi az imádság. Szinte azonnal magyarázatokat kezdtünk alkotni, és csak később vált feltűnővé, hogy a tapasztalat alig kapott helyet. A kérdés így átalakult: hogyan lehetne valakit nem csupán fogalmi magyarázatokkal, hanem akár szavak nélkül is közelebb segíteni az ima megéléséhez?

Ehhez kapcsolódott Baumgartner gondolata a lelkigondozói beszélgetés indirekt imafunkciójáról. A beszélgetés transzcendens jelentést is kaphat: a segítséget kereső ember Istenhez kapcsolódó érzései a lelkigondozói kapcsolatban is megjelenhetnek. Ez nem jelenti a lelkigondozó és Isten azonosítását, hanem annak lehetőségét jelzi, hogy a lelkigondozói beszélgetésben kimondott szó bizonyos értelemben Isten felé is irányulhat.

„Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket…”

A három nap legfiatalabb résztvevője a néhány hónapos Áron volt, akit édesanyja magával hozott. A közösség természetesen fogadta, jelenléte pedig szinte kézzelfoghatóvá tette a rendszerszemlélet egyik alapvetését: nincs elszigetelt egyén.

Amikor egyetlen emberrel beszélgetünk, kapcsolati rendszere, családtörténete és több generációjának öröksége is jelen van. Áron jelenléte arra is emlékeztetett, hogy a gyermeknek nem szükségképpen kell kívül maradnia azon a téren, amelyet a felnőttek „lelkigondozói térként” határoznak meg.

Vissza a Tábor-hegyről

A zárónap szombatra, adventista vendéglátóink ünnepnapjára esett. Egyik résztvevőnk egyúttal a helyi közösség lelkipásztora volt, ezért rövid istentisztelettel zárta a szakmai napokat. Mi jelképes ajándékkal köszöntük meg a három napon át tapasztalt vendégszeretetet.

Sok fontos témához eljutottunk, és több kérdés kibontatlan maradt. Lehetett volna másként gazdálkodni az idővel, egyes helyzeteket másként vezetni, bizonyos összefüggéseket részletesebben kidolgozni. Ez azonban nem csupán szervezési kérdés. Fragmentális létünk sajátossága is, hogy nem tudunk mindent egyetlen alkalommal teljessé tenni.

Így vált a program elején megszólaló táborhegyi mondat a végére is találóvá:

„Uram, jó nekünk itt lenni.”

Jó volt együtt gondolkodni, eseteket több nézőpontból megközelíteni, saját félelmeinket közelebb engedni, egymástól tanulni, valamint az imádság és a Szentírás lelkigondozói jelentőségét vizsgálni.

A Tábor-hegy azonban nem végállomás. Onnan vissza kell térni. Reménységünk szerint mindennapi életünkbe és lelkigondozói munkánkba is magunkkal vittünk valamit abból, ami ezen a három napon közöttünk történt.

(Saját, hangfelvételre készült beszámolónk AI átirata.)