Ez egy kiváló felütés, mert amikor először hallottam a címet – és ez az indító eset konkrétan Gábor ötlete volt –, bennem is azonnal az a klasszikus kép jelent meg, hogy egy kegyetlen, durva, rideg és mogorva férfi történetéről fogunk beszélgetni.

Aztán ahogy elmélyedtünk benne, úgy kristályosodott ki, hogy a lelketlenség nem feltétlenül csak a durvaságot jelentheti. Sőt, ebben a kontextusban biztosan nem azt jelenti, hanem sokkal inkább egy olyan embert takar, aki képtelenné vált a lelkesedésre. Olyan férfit, akiből mintha teljesen kifogyott volna a motiváció, a belső hajtóerő és az életöröm.

Leginkább azért, mert a lelkigondozást nagyon élesen el kell különítenünk például a klinikai vagy terápiás munkától. Amit mi itt ebben a műsorban bemutatunk, az alapvetően lelkigondozói kísérés, és nem pszichoterápia.

Persze hosszú órákon át lehetne vitatkozni a pontos fogalmi különbségeken, de ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor azt mondhatjuk: a pszichoterápia egy reparatív, kuratív – vagyis orvosi, klinikai értelemben vett gyógyító, helyreállító – funkcióval bír. A lelkigondozás ezzel szemben szupportív, azaz támogató jellegű.

Sajnos a köznyelvben sokszor helytelenül elébiggyesztik a „csak” jelzőt, mondván: „Ez csak lelkigondozás, ha komoly a baj, akkor igazi terapeutához kell menni.” Bizonyos klinikai esetekben, patológiáknál ez természetesen igaz is. Másfelől viszont a lelkigondozói támogatás egy hatalmas, pótolhatatlan pluszt adhat a klasszikus pszichoterápiához képest. Miért? Mert a lelkigondozás az embert nemcsak horizontális (szociális, pszichés) dimenzióban nézi, hanem beemeli a vertikális dimenziót is: alapul veszi és komolyan tekinti az Isten-ember kapcsolatot.

Én hiszem, hogy a teljességre és az egész-ségre törekvésbe elválaszthatatlanul beletartozik a transzcendens kapcsolódásunk is. És azért korrigálom magamban az „egészség” szót, mert a teológiai értelemben vett egészség egyáltalán nem egyenlő a klinikai tünetmentességgel. Nem az a végső célunk, hogy a kliens minden létező tünettől mentes legyen. Mi az egész embert nézzük, aki a maga valójában közeledik Isten felé.

Sőt, sokszor éppen a nehézségeink, a veszteségeink, a kríziseink vagy a különböző pszichés tüneteink válnak azzá a belső hajtóerővé, ami elindítja és segíti az Istenhez való közeledést. Ezek a krízisek nem feltétlenül elnyomandó betegségek, hanem felkiáltójelek, amelyek felhívják a figyelmet a lélek mélyebb elakadásaira. Na, de rövid akartam lenni, úgyhogy át is adom a szót.

Igen, és bocsánat, de ez egy teljesen különálló, tudatos célunk is itt. Ahogy a főiskolai képzésünkben, úgy ebben a műsorban is fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy hol húzódnak a kompetenciahatárok. Fontos pontosítani, hogy mi a célja a lelkigondozásnak, és mi a célja a pszichoterápiának – függetlenül attól, hogy az utóbbit mi nem műveljük és nem is tanítjuk. Ez a határvonal-meghúzás végig egy nagyon lényeges zsinórmérték lesz ezekben a beszélgetésekben.

...és nem is katekézis, vagyis hittanoktatás.

Így van. Képes vagyok-e most egyáltalán tiszta figyelemmel kapcsolódni ehhez a témához?

Ennél a síknál maradva: a képzéseink során gyakran felhívjuk a figyelmet arra, hogy a határok tartása nemcsak a társtudományok vagy a teológia vonatkozásában elengedhetetlen, hanem a saját személyünk vonatkozásában is.

Ez azt jelenti, hogy felteszem magamnak a kérdést: személyesen képes vagyok-e most ezzel a nővel és az ő családi krízisével foglalkozni? És ha adott esetben úgy érzem, hogy nem – mindegy, milyen okból kifolyólag: akár a téma miatti saját személyes érintettség, akár fizikai fáradtság vagy rossz közérzet miatt –, akkor az, ha képes vagyok nemet mondani, nem a lelkigondozott cserbenhagyása. Az nem a szolgálatomban való csődöt mondás, hanem ellenkezőleg: adott esetben éppen ez segít a legtöbbet a lelkigondozottnak.

Ha felmérem a határaimat, és azt mondom, hogy ezt most továbbküldöm, delegálom egy másik szakemberhez, azzal már irányt mutattam és segítettem. De van egy még alapvetőbb szabály: anélkül, hogy magamról gondoskodnék, nem tudok felelősen gondoskodni a másik emberről sem.

Ha tehát felvállalom, hogy „ez a téma most nem az én asztalom”, vagy őszintén jelzem, hogy „most rendkívül fáradt vagyok, kérem, jöjjön vissza egy későbbi, fix időpontban”, az nem a segítőkészség hiánya – amit a köznyelvben hajlamosak vagyunk pejoratívan értelmezni –, hanem a szakmai és emberi érettség jele.

...vagy jöjjön el egyenesen mindkettőnkhöz!

Hiszen ha már a teológiai alapoknál tartunk, Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, és a férfi meg a nő együtt tükrözi az ember teljességét. Mi éppen ezért nem véletlenül szoktunk a gyakorlatban is együtt, párosvezetésben dolgozni. Elképesztő módon tudja gazdagítani ugyanazt a lelkigondozói beszélgetést, ha a kliens felé egyszerre, egy időben tudunk reagálni a női és a férfi aspektusból is. Jó, persze, ez a hétköznapi gyülekezeti gyakorlatban nem mindig kivitelezhető, de ha van rá lehetőség, zseniális dolog.

Mindenesetre a lényeg az, hogy az, hogy ez a példabeli feleség egy női vagy egy férfi segítőhöz fordul-e, alapjaiban fogja befolyásolni a beszélgetés dinamikáját. De szerintem vágjunk is bele végre magába az esetbe!

Nos, egyelőre még nem látunk túl sok mindent, hiszen nem ismerjük a történet minden apró részletét. Éppen ezért, ahogy elkezdünk beszélgetni a feleséggel, egy dolgot biztosan nem teszünk: nem fogunk lineáris, ok-okozati összefüggésekre utaló „miért” jellegű kérdéseket feltenni neki. Nem azért, mert az okok keresése önmagában ördögtől való vagy rossz lenne – megvan annak is a maga helye.

A rendszerszemléletű kérdésfeltevés viszont arra fókuszál, hogy az adott téma – amit a kliens most nehézségként vagy problémaként hoz be – hogyan működik a rendszerben...

Pontosan. A család egy komplex rendszer – bár ez is egy tág fogalom, hiszen ott van a szűkebb és a tágabb családi háló is –, és minket az érdekel, hogy ez a probléma milyen kölcsönhatásban áll a rendszer többi tagjával, vagy épp a rendszer egészével. Illetve: milyen rejtett funkciót tölt be a család életében?

Ennek a megközelítésnek az az egyik legnagyobb előnye, hogy teljesen kikerüljük az ok-okozati bűnbakkeresést, aminek amúgy sincs soha vége, hiszen mindig lehetne mutogatni a múltra vagy a felmenőkre. A másik óriási előnye pedig az, hogy ha lelkigondozóként megértem, mi a funkciója az adott tünetnek – jelen esetben a férj „lelketlenségének” – ebben a családi mátrixban, akkor hirtelen kiderülhet, hogy a rendszer szintjén ennek van valamilyen furcsa „pozitív hozadéka” vagy stabilizáló szerepe. És innentől kezdve a helyzet sokkal hatásosabban és mélyebben kezelhetővé válik.

Vagyis a te logikád szerint az apát, a férjet kellene sürgősen „kezelni” vagy megjavítani. És látod, Péter, pontosan itt válik szakmailag gyanússá a történet!

Ha egy kicsit leszűkítjük a rendszert a szűk családra, rögtön felmerül a kérdés: vajon mi mással kellene foglalkoznia ennek a családrendszernek, ha nem a férj úgymond lelketlenségével foglalkoznának éjjel-nappal?

Mire akarunk ezzel utalni? A rendszerszemléletben rendkívül gyakori jelenség a tudattalan problémagyártás – vagy ha úgy tetszik, a problémakreálás. Persze ez soha nem tudatos folyamat! Azért gyártunk egy látványos problémát, mert egy másik, sokkal fájdalmasabb vagy félelmetesebb valósággal nem akarunk vagy nem merünk szembenézni.

Gondoljunk egy klasszikus, tankönyvi példára: ott van egy iskoláskorú gyermek, aki még mindig bevizel ágyba. A lineáris gondolkodás azt mondja: a gyereket el kell vinni orvoshoz, meg kell szerelni, meg kell javítani. De ha rendszerszinten ránézünk a családra, sokszor kiderül, hogy ez a tünet egy nagyon fontos szerepet tölt be: a szülők házassága valójában már romokban hever, de ezzel a krízissel képtelenek foglalkozni. Amíg a gyerek beteg, addig a szülők összefognak a megmentésére, és a mi kettőnk párkapcsolati drámájával nem kell ránéznünk a valóságra.

Így van. Ez a látványos tünet – jelen esetben a férj passzivitása – tehermentesíti a házaspárt a valódi, mélyebb konfliktusuk alól. Pontosan ilyen értelemben utaltam rá az elején, hogy a rendszer szintjén a problémának lehet egyfajta rejtett, látszólag „pozitív” megtartó funkciója is.

Pontosan. Hiszen a történet leírásából egyáltalán nem úgy tűnik, mintha ez egy hirtelen jött, akut krízis lenne a nő szempontjából.

Ezzel a kérdéssel pedig elkerüljük azt, hogy azt firtassuk: „Na és mi történt a férjével, miért ilyen?” Nem szűkítjük le a fókuszt az egyénre (az individuális szintre), hanem a „Miért most?” felvetéssel azonnal bevonjuk a feleséget is a képletbe.

Ránézünk a feleség aktuális élethelyzetére, az ő mindennapjaira. Mert könnyen lehet, hogy kiderül: valójában a feleségnek vannak most olyan súlyos munkahelyi vagy egzisztenciális problémái, amelyek tudat alatt kondicionálták őt arra, hogy hirtelen elviselhetetlennek lássa a férje lelketlenségét.

Kvázi olyan ez, mintha a nő a saját belső kiégettségét, a saját lelkesedésre való képtelenségét vetítené ki a férfira (projekció). Nyilvánvalóan nem vonjuk kétségbe a férj tüneteit, biztosan van alapja a panasznak. De a nagy kérdés az, hogy én miért pont most vettem ezt észre, és miért pont most lett ez számomra elsődlegesen hangsúlyos?

Sokszor, ha a hölgy helyébe képzelem magam, ez azért van, mert valójában én magam is „lelketlenné”, fásulttá váltam az életemben. Csakhogy a saját kiüresedésemmel kőkemény és fájdalmas munka szembenézni. Sokkal könnyebb – és itt újra a nem tudatos eltolásokról beszélünk – azzal foglalkozni, hogy „téged kell gyorsan megjavítani, mert veled van a baj”, mintsem azzal, hogy saját magamat tegyem mérlegre.

Hát, sokféleképpen lehet ehhez hozzányúlni, de hogy aztán a gyakorlatban „jól” csináljuk-e, azt én így előre sosem merném kijelenteni.

Minden egyes lelkigondozói beszélgetésben – és minden felelős lelkigondozó számára – van egy alapvető tétel: el kell tudnunk engedni a tökéletességbe vetett hitet. Ha azt hinném, hogy minden beszélgetésem egy hibátlan szakmai mestermű lesz, az egyfajta mindenhatósági tébolyt, omnipotenciát feltételezne a részemről. De én egy töredékes, fragmentális ember vagyok – szakmai szempontból is, meg minden más emberi aspektusomból is.

Ez azt jelenti, hogy én lelkigondozóként a saját szándékaimért, a szavaimért és a tetteimért tudok és akarok felelősséget vállalni. De azért, hogy az én szavam hogyan csapódik le, hogyan érkezik meg a másik ember belső világában, azért már nem. Nyilván van kontrollom afelett, hogy mit és hogyan mondok, hogyan bánok az illetővel, de van egy pont, amin túl a fogadói oldal működésére már nincs ráhatásom.

De hogy mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez a fókuszváltás mégis organikusan, sebek ütése nélkül meg tudjon történni?

A lelkigondozói kísérés egyik legszebb paradoxona:

Nem azzal segítünk a feleségnek, ha igazat adunk neki a férje bűnbak-szerepében, hanem azzal, ha visszaadjuk neki a saját élete feletti kontrollt és felelősséget.

A módszertanunkban van néhány nagyon finom és tudatos eszközünk arra, hogy ezt az ellenállást ne áttörjük (mert a lelkigondozás nem erőszak), hanem szelíden megkerüljük vagy feloldjuk:

A validálás (érzelmi megerősítés): Soha nem azzal indítunk, hogy megkérdőjelezzük a feleség igazát. Ha azt mondjuk neki: „Asszonyom, látom, hogy ön végtelenül kimerült, és elképesztő terhet hordoz ebben a családban”, akkor ő azt éli meg, hogy szövetségesre talált. Nem a hozott diagnózisát validáljuk, hanem a szenvedését. Ha érzi a biztonságot, az ellenállás falai maguktól kezdenek el lazulni.

Körkörös (cirkuláris) kérdések használata: Ahelyett, hogy frontálisan szembesítenénk őt önmagával, tágítjuk a kört. Megkérdezhetjük például: „Mit gondol, ha a lányuk itt ülne, ő hogyan mesélné el, mit lát önön, amikor a papával vitatkozik?” Vagy: „Ha a férje beszélni tudna a könnyeiről, mit mondana, mi hiányzik neki a leginkább önből?” Ezek a kérdések észrevétlenül mozdítják ki a merev, lineáris pozíciójából.

A tehetetlenség visszatükrözése: A feleség azzal a narratívával érkezik, hogy ő „már mindent megpróbált”. Erre lelkigondozóként rá lehet csodálkozni: „Igen, azt látom, hogy ön rengeteg energiát fektetett abba, hogy megváltoztassa a férjét, és ez a hatalmas munka mégsem hozott eredményt. Milyen érzés ezzel a tehetetlenséggel együtt élni?” Ezzel a fókusz a férj szereléséről máris áthelyeződött a feleség belső, megélt tehetetlenségére.

Ezekkel a lépésekkel érjük el, hogy a kliens ne azt érezze, hogy támadjuk őt, hanem azt, hogy végre nem egy tőle független, megváltoztathatatlan külső körülmény (a lelketlen férj) áldozataként tekintünk rá, hanem visszakapja a saját ágenciáját – a lehetőséget, hogy a saját sorsával kezdjen el foglalkozni.

Például azzal, hogy megfogalmazom: milyen bátor és milyen erős ahhoz, hogy eljöjjön ide. Mert érzi, hogy ebben a témában neki segítségre van szüksége, ez pedig egyáltalán nem magától értetődő vagy evidens dolog.

Vagy hogy milyen érzékeny, hogy egyáltalán észreveszi, ha valaki nem lelkes. A mai világban nem annyira evidencia, hogy ennyire figyelmesek legyünk a másikra.

Ennyire egyszerű, hétköznapi szintű ez az elismerésadás. De ez csak akkor működik, ha teljesen őszinte – vagyis ha nem egy betanult, mesterkélt hozzáállás tükröződik vissza benne. Nekem lelkigondozóként tényleg tudnom kell képviselni azt, hogy a másikban szinte bármit el tudok ismerni, és ezt kifejezésre is tudom juttatni.

Illetve az elismerésadás és az emberi kapcsolódás kialakítása nem egy kőbe vésett szabály. Lehet, hogy az első alkalommal ez egyáltalán nem megy, hanem majd csak a második alkalommal fog működni – ez pontosan úgy alakul, mint bármelyik másik emberi kapcsolatunk.

Viszont az első vagy a második alkalom után a professzionális identitásunkba már határozottan bele kell, hogy férjen az, hogy ráérezzünk és el tudjuk dönteni: képesek vagyunk-e egyáltalán vele foglalkozni? Vagy van-e bennünk egy olyan erős elzárkózás, unszimpátia, esetleg a problémája iránti érzéketlenség, ami miatt azt gondoljuk, hogy „ez nem is olyan nagy horderejű dolog, miért engem zaklat és rabolja itt az időmet”?

Ha észrevesszük magunkban ezt a belső párbeszédet – és lelkigondozóként ennyit mindenképpen észre kell tudni venni –, akkor nyilván annak megfelelően kell döntenünk a folytatásról, vagy arról, hogy továbbküldjük valaki máshoz.

Tünetre nem szerződünk! Tehát ha itt az a tünet, hogy lelketlen a férj, akkor mi nem kötünk olyan szerződést a feleséggel, hogy mi most majd „tünetmentesítjük” a párját.

Egyébként sem a férj ül bent a lelkigondozói beszélgetésen, nem az jön el hozzánk, akiről szó van. De még ha magára a feleségre vetítjük is a dolgot – például abban a formában, hogy ő hogyan bírja ki, vagy mit tud tenni a férjéért ahhoz, hogy az kevésbé legyen lelketlen –, én még ezt a vágyat is magához a tüneti működéshez sorolnám. Erre nem szerződünk.

Hát ez az, amiről az imént beszéltünk: hogy a saját házunk táján kellene végre tenni valamit. De a feleség valószínűleg érzi, hogy önmagával ránézni a valóságra sokkal nehezebb, mint az, hogy egy rajta kívülálló személy – ez esetben az apa – lelketlensége tűnjön fel. Így ő lesz a kikiáltott problémaforrás, az ő esete lesz a nagy családi dráma.

És hát innentől kezdve arra lehet próbálni irányítani a közös együttműködés vonalát, hogy hogyan lehet esetleg virtuálisan vagy valóságosan is behozni más családtagokat a folyamatba?

Így van. Hogyan lehet tágítani és változtatni a perspektíváját ennek a hölgynek, aki egyébként egyedül, egy személyben ül bent velem a szobában?

A perspektívaváltás a rendszerszemlélet egyik alapvető, kulcsfontosságú tényezője. Abból indulunk ki, hogy a valóság önmagában nem feltétlenül az, aminek mi elsőre látjuk. Mindig csak egyetlen szeletét érzékeljük a valóságnak, és arról is egy erősen szubjektív képet alkotunk. A lelkigondozói segítségnyújtásnak egy rendkívül fontos része, ha hozzá tudom segíteni a klienst ahhoz, hogy minél több nézőpontot találjon, vagy minél több oldalról lásson rá a helyzetére. Így egy egészen más kép fog összeállni benne.

Ebben a konkrét esetben a perspektívaváltás abban áll, hogy a kezdeti kiindulópontból – miszerint egyetlen egyénnek, a „lelketlen férjnek” van problémája – a feleség elkezd rálátni arra, hogy itt valójában egy egész családi rendszerben vannak benne.

Foglaljuk össze akkor az eddigieket!

Tünetre nem kötünk szerződést.

A kapcsolódás kiépítése az első: Az első beszélgetések alkalmával még inkább csak a kapcsolódás építésére helyezzük a hangsúlyt. Ezt azzal érjük el, amit értékelismerésnek, elismerésadásnak nevezünk. Egyszerűen megpróbálok emberileg kapcsolódni hozzá.

Rövid távú cél: Akár már a legelső beszélgetésbe is megpróbáljuk behozni a többi családtagot. Bár fizikailag egy személlyel beszélgetek, rendszerszinten mégis több ember jelenik meg a térben.

A következő lépés a perspektívaváltás: A különböző rendszerszemléletű kérdéstípusok által pedig elindítjuk az erőforrások mobilizálását.

Ez a technika már önmagában is egy komoly perspektívaváltást segít elő, hiszen a feleségnek a válaszolás során óhatatlanul bele kell helyezkednie a férj szerepébe. De ezt a fajta játékot lehet még ennél egészen összetett módon is csinálni.

Igen, én azt hiszem, hogy az első 50 percben a legfontosabb valóban a kapcsolódás kiépítése. Számomra az a legfőbb cél, hogy hitelesen, autentikusan és kongruensen kifejezésre juttassam az elismerésemet a feleség, a beszélgetőpartnerem iránt.

Mert ha azt sikerül valahogy megéreztetnem vele, hogy ő itt teljesen el van fogadva – mindenféle minősítés és ítélkezés nélkül, hiszen a lelkigondozás nem katekézis és nem is moralizálás –, akkor fog igazán megnyílni a lélek a mélyebb feltárulkozásra. És pragmatikus módon konkrétan arra is, hogy egyáltalán visszajöjjön hozzánk a következő alkalomra. Ha szoros vagy szűk értelemben tényleg a legelső ötvenperces beszélgetést nézzük, nekem ez a fő célom.

Ez a helyettesítő hit és remény egy rendkívül fontos kifejezés a szakmánkban. Néha nem is biztos, hogy kellő súlyt szoktunk adni neki, pedig óriási ereje van.

Ez azt jelenti, hogy mint lelkigondozó kifejezem a másik ember számára: „Tudom és látom, hogy te most a fájdalomtól nem tudsz hinni, te most képtelen vagy bízni a változásban” – és itt mindegy, hogy a helyzet megoldódása, javulása vagy bármi más a tárgya –, „ezért most én hiszek helyetted, én bízom helyetted.”

Ez az Újszövetségből ismert „egymás terhét hordozzátok” parancsnak egy egészen különleges, mély formája. Ez a hozzáállás hihetetlenül meg tudja tartani a krízisben lévő embert – de persze megint csak akkor, ha ezt segítőként legbelül tényleg őszintén így érzem, és így is tudom kommunikálni, kifejezésre juttatni felé.

Mert ha nem így teszünk, akkor lelkigondozóként csak még nagyobb terhet pakolunk rá. Például azzal, ha elkezdünk moralizálni, és azt mondjuk neki: „Hát, kedvesem, ez a krízis azért van, mert nem imádkoztál eleget, vagy mert nem jó az Úrral való kapcsolatod.” Az ilyen beszélgetések végén történik meg az a sajnos nem ritka eset, hogy a kliens megérkezik hozzánk egy problémával, és végül kettővel távozik.

Hát, nagyon sok mindent mérlegelhetünk ilyenkor, de az egyik legfontosabb – egy egészen profán hasonlattal élve – az, hogy megvizsgálom magamban: hogyan ízlik ez az eset? Pont úgy, mint egy ételnél.

Előzetesen ugyanis mindig van egy elképzelésünk: volt egy telefonos bejelentkezés vagy egy rövid, informatív egyeztetés arról, hogy miért is akar eljönni hozzánk. De az egy dolog. Az egy teljesen másik dolog, amikor már eltöltünk együtt egy órát, és ő minél több mindent kibont a történetéből. Az, hogy az említett okok miatt – például az unszimpátia vagy az elzárkózás miatt – képes vagyok-e egyáltalán vele foglalkozni, leginkább pont ez után az első 50 perc után látszik. Nem biztos, hogy azonnal tökéletesen látom, de ez az egyik fő pont.

Kérdés, hogy megvan-e bennem a szakmai alázat ahhoz, hogy kimondjam, ha valami nem megy? Mi, segítők, ezt pont fordítva szoktuk gondolni: azt hisszük, hogy nekünk mindent meg kell tudnunk oldani, hiszen „szolgálatban vagyunk”. Számomra viszont nem ez a hamis mindentudás az alázat jele.

De ez az összefoglalás még magának a lelkigondozottnak szól, a beszélgetés legvégén. Tehát ezt nem utána, magadban dolgozod fel.

Ezt még vele együtt zárod le.